Yazid Said anglikán pap, a Liverpool Hope Egyetem Vallástudomány Tanszékének oktatója tartott előadást október 28-án a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.
Budapesti látogatása alkalmával soron kívül illesztette be útja programjába ezt az alkalmat, amelyen az őszi szüneti időpont ellenére is megtöltötték a szemináriumi termet az érdeklődők. Az előadás kezdetén a Sapientia rektorhelyettese, Juhász Gergely köszöntötte, aki éveken át kollégája volt a liverpooli egyetemen.
Az előadó – aki amellett, hogy anglikán pap, palesztin származású izraeli (és brit) állampolgár – elsősorban a Szentföld aktualitásairól beszélt, ám teológiai perspektívából is vizsgálva a felvetődő kérdéseket. Többek között a vallás, a nacionalizmus, a történelmi felelősség, az igazságosság és a megbocsátás összefüggései kerültek szóba előadásában.
Mit mondhatunk mi, keresztények a mai Izraellel kapcsolatban, „ha mélyebbre szeretnénk menni, és nem csak egy újabb elemzést kívánunk nyújtani az erőszak és igazságtalanság ciklikus mintázatáról a Szentföldön és az egész régióban”.
Yazid Said felhívta rá a figyelmet, hogy a kontextus teljesebb megértéséhez „vallási írástudásra” is szükség van, nem csak politikai érvekre. A mai nyugati civilizációban hajlamosak vagyunk a hitet magánügynek tekinteni, azonban a hit, a keresztény hit is, a politikai diskurzus és kormányzati rendszerek formálója volt a történelem során.
Ahelyett azonban, hogy abból az ideálból indulnánk ki, hogy a vallási nyelvnek igazodnia kell a racionális diskurzushoz, „inkább azt kell megvizsgálnunk, hogy a vallásos emberek maguk hogyan azonosítják a saját rendszerükön belüli ellentmondásokat és torzulásokat – fejtette ki az előadó –, valamint a vallási érvelés működését a konkrét közösségekben és az egyes emberek életében.” Világunknak éppen hogy jobb oktatásra lenne szüksége ezekben a kérdésekben, ezért sem tanácsos felfüggeszteni a teológiai és vallási tantárgyakat a felsőoktatásban – figyelmeztetett.
„Ahogy a háború előrehalad, az események megmutatják, hogyan fakulnak meg a ragyogó eszmék, miközben az ellenséggel vívott küzdelem is megszüli a saját, új problémáit – tette hozzá Yazid Said. – Mi, akik távolról figyeljük az eseményeket – és akik közül sokunkat szorongással tölt el a Gázában és Izraelben élő ismerőseink sorsa –, bizonyára ismerjük azokat az egymással ellentétes érzelmeket, amelyeket mindez magával hoz: a háború zűrzavarával járó fájdalmat és tanácstalanságot, az ártatlan áldozatok sokkoló képeit... Kénytelenek vagyunk szembesülni ezekkel az ellentmondásos érzésekkel.”
Az aktuális események különösen nehézzé tették a párbeszédet, noha éppen arra lenne szükség leginkább: nemcsak a különböző vallási hagyományok között, hanem a vallási közösségek és a politikai hatalmak között is. Hiszen végső soron éppen ezt tették Izrael prófétái is – utalt rá az előadó.
Ezt követően kitért a palesztinai kereszténység néhány aspektusára, szerepükre a modern arab nacionalizmus kialakulásában a 19. században, mély gyökereikre a régióban, és felhívta rá a figyelmet, hogy a párbeszédre irányuló törekvéseknek nem szabad megfeledkezniük a palesztin kereszténységről.
Hogyan tudjuk tehát a tragédiát párbeszédbe foglalni? Ha a hatalom logikájának fogságában vagyunk, akkor nem tudjuk – figyelmeztetett. A hatalom nem képes szembenézni a hatalom elvesztésének következményeivel. A történelemmel – beleértve a modern Izrael Állam történelmét is – annak teljes zavarba ejtő valóságában kell szembe néznünk.
Az előadó megemlítette Bashir Bashir és Amos Goldberg 2018-ban megjelent, The Holocaust and the Nakba: A New Grammar of Trauma and History (A holokauszt és a Nakba. A trauma és a történelem új nyelvtana) című kötetét, amelyben felidézik azt a pillanatot, amikor Golda Meir – később Izrael miniszterelnöke – 1948. május 6-án, néhány nappal a város elfoglalása, valamint az arab lakosság menekülése, illetve kiűzése után ellátogatott az arab Haifába, majd arról számolt be, hogy „voltak olyan házak, ahol a kávé és a pita ott maradt az asztalon, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez így történt sok zsidó városban [azaz Európában a második világháború alatt]...”
Yazid Said elemezte a cionista mozgalom szerepét és annak nagyon eltérő értékelését az érintettek részéről, és felidézte többek között a mozgalom korábbi lelkes támogatója, az 1938 óta Jeruzsálemben élő Martin Buber izraeli-osztrák vallásfilozófus aggódó szavait 1948 májusából.
Számos nehéz és mély témát érintett Yazid Said előadása, amely után lehetőség nyílt kérdések feltevésére is. Az egyik hozzászóló Várnai Jakab OFM volt, aki hat évig élt Jeruzsálemben, a háború kitörése után is még sokáig ott maradt. Jakab atya többek között megemlítette, hogy a háborúból visszatérő fiatalok a poszttraumás stressz szindróma mellett súlyos morális válságot is átélnek, az öngyilkosságok száma jelentősen nőtt. Yazid Saiddal egyetértettek abban, hogy amint évtizedek óta gyűlöletre nevelik a fiatalokat – a változás kulcsa is a nevelésben, oktatásban rejlik.
Fotó: Szabó Csaba