A Piarista Rend Magyar Tartománya, az NKE Eötvös József Kutatóközpont Vallás és Társadalom Kutatóintézet és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rendezvényére április 16–17-én került sor a Sapientia dísztermében. Az eseményt, melyre a magyar kutatók mellett elsősorban a környező, egykor a Monarchiához tartozó országokból érkeztek előadók, a Piarista Gimnázium fiúkórusának előadása, majd a Nemzeti Közszolgálati Egyetem részéről Deli Gergely rektor, a Sapientia részéről Bagyinszki Ágoston OFM rektor beszéde nyitotta meg. Az alábbiakban Balla János SP, a konferencia fő szervezője és moderátora tudósítását olvashatják.
A budapesti Religion, Culture, and Identity Formation in the Habsburg Monarchy konferencia olyan kérdést állított középpontba, amely a Habsburg Monarchia történetében megkerülhetetlen, mégis makacsul ellenáll az egyszerűsítésnek. A vallás ebben a világban nem szorult a liturgia és a hit magánterébe. Jelen volt az iskolában, a nyelvhasználatban, a társadalmi fegyelmezésben, a kulturális emlékezetben és a politikai önértelmezésben is. A konferencia ereje éppen abban állt, hogy ezt az összetettséget nem kívánta egyetlen képlettel megoldani. Inkább megmutatta, milyen különféle történeti helyzetekben és milyen eltérő módokon alakult egymáshoz vallás, kultúra és identitás a Monarchia különböző régióiban.
A tanácskozás tudományos ívét Koltai András plenáris előadása adta meg. Már a cím is kijelölte azt a tág keretet, amelyhez a későbbi szekciók rendre visszakapcsolódtak: vallás, kultúra és identitás nem különálló történeti tényezők, hanem egymást alakító erők voltak a birodalom egészében. A plenáris előadás így nem formaság maradt, hanem valódi értelmezési horizontot kínált a további hozzászólásokhoz.
Az első szekció nyitóelőadása ezt a keretet rögtön konkrét történeti személyiséghez kapcsolta. Csorba László Széchenyi István gondolkodásán keresztül mutatta meg, hogy a reformkori magyar modernizáció szellemi hátterében a vallási kérdés korántsem mellékes vagy pusztán magánjellegű mozzanat volt.
Széchenyi vallási keresése, morális nyugtalansága és a közhaszon szolgálatának eszméje szorosan összetartoztak. A hangsúly így a felekezeti formákról a közösségért végzett erkölcsi cselekvésre helyeződött át. Ez különösen jó belépőnek bizonyult a konferencia egészéhez, hiszen a következő előadások is újra meg újra azt érzékeltették, hogy a vallás a Monarchiában folyamatosan kilépett a személyes hit keretei közül, és belépett a közélet, az oktatás és az identitásképzés terébe.
Eva Kowalská előadása a protestáns és katolikus szlovákok példáján mutatta meg, milyen nehezen fésülhető össze a felekezeti és a nemzeti identitás története. A szlovák nyelvű katolikus és evangélikus közösségek eltérő kulturális pályákon mozogtak, más nyelvi hagyományok, más intézményi tapasztalatok és más irodalmi keretek között. A rekatolizáció emléke hosszú időre megakadályozta, hogy a felekezeti különbségek egyszerűen feloldódjanak egy egységes nemzeti önazonosságban. A modern nemzet itt nem a vallási különbségek fölé emelkedett, hanem részben éppen azokkal birkózva alakult ki.
Zakar Péter 1848–49-es prédikációkról szóló előadása a vallás és politika kapcsolatát közvetlenebb formában tette láthatóvá. A magyar forradalom és szabadságharc idején a szószéki beszéd látványosan átalakult. Az ünnepi, uralkodóhoz kötődő alkalmak helyére a változó ország kérdései léptek: az áprilisi törvények, a polgári átalakulás, az önvédelem, a nemzetőrség, az engedelmesség és a kormány támogatásának dilemmái. A szószék tehát továbbra is a közösségi önértelmezés egyik fontos helye maradt. Nem háttérdíszletként működött, hanem olyan nyelvi és erkölcsi közvetítőként, amelyen keresztül a politika vallási jelentést kapott.
A délutáni blokk ezt a képet tovább árnyalta. Annamária Kónya a kelet-szlovákiai református szlovák közösségek vallásos könyvkultúrájának jelentőségét emelte ki. Az identitás itt nem nagy politikai jelszavakban, hanem olvasmányokban, nyelvi gyakorlatokban és vallásos szövegek használatában ragadható meg.
Miroslav Lysý ehhez kapcsolódva a szlovákok cseh eredetéről szóló etnográfiai elméletet vizsgálta, és ezzel azt mutatta meg, hogy az eredetmítoszok és történeti önértelmezések mögött felekezeti törésvonalak is meghúzódtak. A két előadás együtt azt a benyomást erősítette meg, hogy az identitás története a Monarchiában nem pusztán politikai intézmények vagy nemzeti programok története volt, hanem olvasási szokásoké, kulturális kódoké és vallási közvetítéseké is.
A második nap elején Kónya Péter a görögkatolikus egyház kialakulását tárgyalta a hosszú 17. század keretében. A kérdés itt már önmagában is túlmutatott a megszokott katolikus–protestáns kettősségen. Az ungvári, munkácsi és máramarosi uniók nyomán létrejövő egyházi szerkezet nem egyetlen etnikai vagy politikai logika szerint szerveződött. Inkább olyan tartós intézményi formát öltött, amely ruszin, magyar és szlovák kötődéseket is összefogott. Ez különösen fontos tanulsága volt a konferenciának: a felekezeti formák gyakran szélesebb és összetettebb közösségi valóságokat tartottak egyben, mint amennyit a későbbi nemzeti történetírások hajlamosak voltak belőlük észrevenni.
Hrvoje Petrić Nikola Zrinskiről, azaz Zrínyi Miklósról szóló előadása egy korábbi korszak példáján világította meg ugyanezt a történeti sokrétegűséget. Zrínyi esetében vallás, dinasztikus lojalitás, horvát–magyar nemesi önazonosság és a Habsburg Monarchia konfesszionális politikája nem külön-külön, hanem egymást áthatva jelent meg. A modern nemzeti történetírás hajlamos az ilyen alakokat utólag leegyszerűsíteni. Ez az előadás éppen ennek az ellenkezőjét tette: visszaadta a 17. századi politikai és kulturális személyiség történeti bonyolultságát.
Simonetta Polenghi Ferrante Aportiról szóló előadása az oktatás, a vallásos nevelés és az identitás kapcsolatát állította előtérbe. Aporti pályája jól mutatta, hogy a birodalmi és a nemzeti keret nem mindig kioltja egymást. Bécsi tanulmányai és későbbi itáliai működése arra emlékeztettek, hogy a pedagógiai eszmék, vallásos nevelési minták és nemzeti önértelmezések gyakran egymásba fonódva terjedtek. Az oktatás itt nem puszta intézménytörténeti háttér volt, hanem identitásalakító erő.
Tamara Scheer a késő Habsburg-kori tiroli római katolikus papság világát vizsgálta, és ezzel különösen világos ellenpéldát adott minden egyneműsítő nemzeti sémára. Tirol nyelvi és kulturális képe német, olasz, ladin, osztrák és tiroli azonosulásokat kapcsolt össze, s a klérus sem egyetlen identitásmintát követett.
Tomáš Petráček ehhez kapcsolódva a cseh katolikus papság 19. század második felének dilemmáit elemezte. A cseh nemzeti és a katolikus felekezeti identitás korábbi kapcsolata a modern nacionalizmus előretörésével egyre feszültebbé vált.
A két előadás együtt különösen jól érzékeltette, hogy a vallás és a nemzet viszonya a Monarchiában nem egyetlen időrend szerint alakult át, hanem tartományonként más ritmusban és más konfliktusokkal.
Bárány Zsófia előadása az 1840-es évek magyar oktatási reformjavaslatait vizsgálta püspöki nézőpontból: Lonovics József elképzeléseiben egyszerre jelent meg a birodalmi oktatási rendszerhez való viszony, a magyar nyelv kérdése, a természettudományok helye, a tanárképzés és az adminisztratív racionalizálás igénye. Az iskolaügy itt világosan a társadalom formálásának egyik fő terepeként jelent meg. Nem részletkérdés volt, hanem a közösség jövőjéről szóló vita egyik kulcsfontosságú színtere.
A konferencia záró szakasza erős intézménytörténeti hangsúlyt kapott. Kádár Zsófia a volt osztrák jezsuita provincia adatbázis-projektjét mutatta be, Kökényesi Zsolt pedig egy bécsi anyakönyv segítségével a magyar, horvát és erdélyi teológushallgatók jelenlétét vizsgálta a Bécsi Egyetemen a 18. század első felében.
E két előadás külön is figyelmeztetett arra, hogy a vallási és kulturális identitások mögött nagyon is konkrét adminisztratív, oktatási és egyházi hálózatok álltak. A Monarchia történetét ezért nem elég eszmék történeteként elmondani; intézmények, iskolák és szervezeti keretek nélkül a kép szükségképpen csonka marad.
A konferencia egészéből így az a benyomás maradt, hogy a vallás a Habsburg Monarchiában az identitás egyik legerősebb hordozója volt akkor is, amikor a modern nacionalizmus már átalakította a politikai nyelvet. Hol támogatta a nemzeti törekvéseket, hol fékezte őket, hol sajátos közvetítő közegként működött. Éppen ez a változatosság adta a tanácskozás súlyát. A budapesti konferencia meggyőzően mutatta meg, hogy a Monarchia történetét nem lehet egyetlen identitáselv mentén elbeszélni. Vallás, kultúra és közösségi önazonosság együtt mozgott benne, egymást erősítve, módosítva vagy éppen zavarba hozva.
Szöveg: Balla János SP
Fotó: Szabó Csaba