Február 17-én két jól ismert, sokak által szeretett szerzetest köszönthettünk a Sapientián: Barsi Balázst és Várszegi Asztrikot. Mindketten nemrég töltötték be 80. életévüket, ebből az alkalomból kérdezte őket Hegyi László, az est ötletgazdája.
A Sapientia Szabadegyetem rendkívüli alkalmaként megvalósuló rendezvény megtöltötte a főiskola Auditorium Maximum nevű nagyelőadóját, ahol először Bagyinszki Ágoston OFM rektor köszöntötte a jelenlévőket, illetve a „a két szenior, de lélekben fiatal szerzetes testvért”, akiktől „a nevünkbe foglalt bölcsességet” reméljük, valamint a közönség soraiban helyet foglaló Udvardy György veszprémi érseket.
A Sapientia rektora átadta a szót az esemény moderátorának, Hegyi Lászlónak, aki szerint a két legismertebb magyarországi szerzetessel találkozunk ma – és ezekre a szavakra mindenki által jól hallhatóan felujjongott a legfiatalabb, pár hónapos résztvevő. A közönség derültségét követően még megtudtuk, hogy a témákat és a kivetített régi fotókat nem egyeztették a két születésnapossal, majd tapsra kérte Hegyi László a jelenlévőket, és a tapsra belépett Várszegi Asztrik és Barsi Balázs.
Az Auditorium Maximum katedrája átalakításával helyet kaptak a bensőségesebb beszélgetés kellékei: fotelek, asztalka, dísznövények, és egy monitor, amin a két főszereplő is láthatta a kivetítőn éppen megjelenő meglepetés fényképeket.
Elsőként Hegyi László a reakciókat osztotta meg, amelyeket ötletére kapott másoktól: „ők tűz és víz”, „náluk már nincsen tétje semminek”. „Most kezdődik az élet” – mondta erre derűsen Várszegi Asztrik, aki „egészséges, szabad és boldog”, ha elfárad, leül, pihen, majd megy tovább. Barsi Balázs kisgyerekhez hasonlította magát, aki nem ér rá azon gondolkodni, hogyan érzi magát. A moderátortól megtudtuk azt is, hogy Barsi Balázs a beszélgetés előtt „nyers, őszinte, botrányos kérdéseket” kért.
Várszegi Asztrik kifejezte csodálkozását, hogy az ember a létezésével kapcsolja az egyházhoz az egyébként oda nem tartozókat: „Meg ne halj, ki lesz az ateisták püspöke?!” – szegezték neki egyszer a költői kérdést.
Barsi Balázs a tűz és víz képhez hozzátette, két szimbólumról, két ősképről van szó, melyek ambivalensek, például Isten is tűz, de a pokolhoz is kötődik ez az őselem. Majd hozzáfűzte: „ha Szent Ferenc tudta volna, hogy így értelmezem ezt, nem írta volna meg a Naphimnuszt”.
Hegyi László 1945. április 4-ével indította az est idővonalát: ezt a napot felszabadulásként kellett ünnepelni a két szerzetes gyerekkorában – ugyanakkor ez volt az a nap például, amikor kiutasították Angelo Rotta nunciust Magyarországról. Ezen a ponton a kivetítőn a főszereplők szüleinek az esküvői fotóit láthattuk: egy sióagárdi, népviseletbe öltözött párt (Barsi Balázs szülei), és egy polgári öltözetet viselő mosolygó fiatal párt Sopronból (Várszegi Asztrik szülei). Asztrik atya elmondta, minden létező hátrányt megkapott gyerekkorában: árnyékban, háttérben, zughittanra járva telt az első tíz év, miközben otthon szeretetben éltek.
Barsi Balázs rengeteg kegyelmet kapott az elzárt kis faluban, ahol felnőtt, úgy érzi, a család még inkább család, az egyház még inkább egyház lett a nehézségekben. Burokban születtem – mondta, hozzátéve a későbbi felismerést: az egész világ burokban van. A fotókon a kis Istvánt és a kis Imrét láthattuk, elsőáldozásuk után; Balázs atya megosztotta, hogy már akkor tisztán látta, mi az Eucharisztia; Asztrik atya pedig arról beszélt, hogy az élő hitű keresztény család beivódik az emberbe.
Sopronban már korán bekúszott a család életébe a politika, Várszegi Asztrikot mindig figyelmeztette édesanyja, hogy senkinek el ne mondja, amit otthon hall. Mégis, amikor kisfiúként látta 1956-ban, hogy szedik le a nagy vörös csillagot, boldogan felhívta egy utcai fülkéből az anyukáját, és elújságolta neki az örömhírt – anyukája meg „a keresztvizet szedte le” róla az óvatlanságáért. „Megéreztük tízévesen a szabadság élményét” – tette hozzá később még ehhez a korszakhoz, amelyről mindketten több emléküket is elmondták a hallgatóságnak.
Hivatásuk alakulása kapcsán Barsi Balázs többek között megosztotta, hogy bencés gimnáziumba járt, ahol egy ferences laikus testvér volt a sekrestyés, ő dugdosta neki a Szent Ferenc-életrajzokat.
A szerzetesrendek feloszlatásához ért az idővonal, amikor pont a Sapientiát fenntartó három rend tovább működhetett, az oktatásnak köszönhetően, illetve a ferencesek esetében az oktatást frissen felvállalva. Asztrik atya szülei finoman szólva sem örültek a szerzetesi hivatásnak – de ez is, mint szinte minden az este folyamán, olyan anekdotikus formában hangzott el („És mi lesz a kutyáddal?!”), hogy a fel-felcsattanó nevetés határozta meg a 2x80-at ünneplő est hangulatát.
Balázs atya szerint a jó szerzetes az, aki mindig Isten körül forog; „a tökéletes szeretet életformája”. Erről eszébe is jutott egy történet, amelyben valakinek felrótták, hogy még szentmise után is rögtön dühöngeni kezd – mire az illető szerzetes felcsattant: „Nem szeretetre tettem fogadalmat!!!” Barsi Balázs úgy látja, a szerzetesség jövője, hogy oázissá kell válnia.
Közben a vetítővásznon már a diakónusszentelésnél jártak a képek; Asztrik atya évfolyama volt az utolsó, akiket még kopaszra nyírtak – ennek kapcsán a kopaszság eltérő értelmezéseit említette meg: hol politikai tüntetésnek vették, hol a szentség jelének.
Nyugatra tett útjaikról kérdezte őket Hegyi László; Várszegi Asztrik először a meghatározó soproni évekről beszélt még, ahol pár száz méterre laktak a bencés templomtól, még a galambfarmját is a templomi galambokból alakította ki. Német nyelvtudása miatt Kelet-Németország volt gyakori célpont, Erfurthoz kötődik nagyon; míg Balázs atya franciásként Strasbourgban töltött hosszabb időt. Valahogy visszakanyarodott a beszélgetés a hajviseletekhez, Balázs atya ide-oda fésülte a haját, ha úgy hordaná, mint az egyik fiatal testvér, John Henry Newmanre hasonlítana, mondja ismét nagy nevetést kiváltva.
A fotókon ők, fiatal szerzetesként, majd magiszterként; magiszteri tevékenysége eredményeit Asztrik atya vegyesnek látja, a kérdés az, hogy a szerzetes hogyan viszonyul az élő Istenhez, a tűzhöz… Barsi Balázs a rendszerváltás körüli felduzzadásról beszélt; a válság most is hozhat majd több hivatást.
A kivetítőn statisztika a katolikusok számának apadásáról; Hegyi László utalt rá, hogy egy üldözött egyházból indultak, míg most egy támogatott egyházban élnek. Várszegi Asztrik a II. Vatikáni Zsinat idejéről beszélt, akkor voltak fiatalok, jóllehet ebből nem sok jutott el hozzájuk; egy változó korszakban az élő Istenhez és a kezdetekhez kell igazodni. Koptul tanult annak idején Kákosy Lászlótól, szakdolgozatát is ebből írta, mert a szerzetesség kezdetei izgatták. Válság idején fontos visszatérni a forrásokhoz, illetve a tiszta forrásokat választani.
Barsi Balázs II. János Pált idézte, miszerint az evangéliumnak jelen kell lenni a médiában – „de nem nekem”, teszi hozzá (közben azt is felidézi, hogy régen figyelmeztették a tévénézőket a vallásos tartalmak előtt). Newmanről beszélt, a kereszténység első századainak zűrzavaráról, amikor annyira új volt még minden, amit a Názáreti Jézus hozott; majd egy verbita sztoriját osztotta meg, akinek valahol a brazil őserdőben azt mondták a helyiek, van legfelsőbb istenük (Tupã), de „ő nem szól hozzánk, és mi sem szólhatunk hozzá”. Mint a „mozdulatlan mozgató” a filozófiában, magyarázza.
Az utódokkal kapcsolatban Asztrik atya elmondta, 27 év után érezte, hogy elfáradt, már nem tud újat adni a rendjének; ekkoriban járt Rómában, ahol a jelenlegi prímás apát előadásán megtudta, mit kell tennie egy „lepasszolt főapátnak”: el kell utaznia, mert otthon folyton csak bosszankodna, meg ő is idegesítene mindenkit. Mivel ő Pannonhalma nélkül már nem nagyon tud létezni, csak öt hónapra ment el Szlovéniába, ott aludt, úszott, hasonló „lepasszolt főapátokkal” beszélgetett – ezalatt otthon elindult az új élet. „Nem rólam van szó, hanem Jézus Krisztusról, és egy ügyről” – magyarázta, hozzátéve, hogy úgy látja, a bátorítással tud a legtöbbet segíteni a következő nemzedékeknek.
Végül az épített örökség került szóba, a pannonhalmi nagy építkezések („Ti Sztalinvárost csináltatok Pannonhalmából” – kapta meg Várszegi Asztrik egy domonkostól, mikor 16 építkezés zajlott egy időben), és a Sümegcsehiben megszülető, John Henry Newman nevét viselő kis templom. Utóbbiban Udvardi Erzsébet alkotása áll, akit arra kért Balázs atya, fesse rá Newmant, noha akkor még szentté sem volt avatva.
Szintén fotón a pannonhalmi biomassza-fűtőmű – ennek kapcsán felidézte a moderátor Udvardy György érsek szavait, aki szerint a két ünnepelt látja a jövőt; amihez Hegyi László hozzátette: igen, egyikük 13 évvel előre látta Newman szentté avatását, másikuk meg: a gázárrobbanást. Barsi Balázs hozzáteszi, ebben tulajdonképpen a gondoskodás van; majd ismét megnevettetve a hallgatóságot felidézi a régi mondást: „a trágyadomb mellett nyílnak a legkövérebb liliomok”.
Végül Bagyinszki Ágoston megköszönte mindenkinek az estét, melyre valószínűleg mindenki azért jött el, mert az elmúlt években, évtizedekben ajándékot kapott a két 80 évestől – majd két fiatal szerzetes átnyújtotta az ünnepelteknek a születésnapi ajándékokat. Hegyi László is köszönetet mondott, hogy tanúi lehettünk: a párhuzamosok nem csak a végtelenben találkoznak.
Fotó: Merényi Zita, Kormány Gábor
Szöveg: Verestói Nárcisz