Reneszánsz tanulmányok mesterszakot végzett, majd irodalomtörténetből doktorált az ELTE-n. Az MTA Könyvtár és Információs Központban posztdoktori kutató és a Sapientián egyháztörténelmet oktat. Az utóbbi években Pietro Ranzano 15. századi domonkos történetíró munkásságával foglalkozik, amelyről nemrég a New College of Florida nemzetközi konferenciáján Regions, Peoples, History: Chorography in Pietro Ranzano’s Annales omnium temporum címmel tartott előadást. Tubay Tizianót kérdeztük.
– Nemrég vett részt egy floridai konferencián, amelyre kétévente érkeznek szerte a világból a középkori és reneszánsz témákkal foglalkozó kutatók. Mondana pár szót magáról a konferenciáról?
– Örömmel. A New College Conference on Medieval and Renaissance Studies egy nagy múltra visszatekintő konferenciasorozat, amelyet a floridai New College-ban Lee Snyder professzor indított el 1978-ban. Kétévente rendezik meg, és az 5. századtól a 18. századig terjedő időszakot öleli fel, tehát nagyon széles időskálán kínál lehetőséget a kutatóknak arra, hogy megosszák a középkori és kora újkori Európával, a Földközi-tenger térségével, illetve a Közel-Kelettel kapcsolatos történettudományi, egyház-, irodalom-, zene- és drámatörténeti kutatásaikat. A középkorászok és koraújkorászok között, különösen az angolszász nyelvterületen, alig van olyan fontosabb kutató, aki pályája során valamikor ne adott volna itt elő – részben azért, mert ez nagyon befogadó és támogató közeg, ahol a doktori hallgatóktól a pályakezdő kutatókig mindenkit szívesen fogadnak.
– Az egyik középkoros szekcióban tartott előadást, egy izgalmas témából, amellyel régóta foglalkozik. Talán már a doktoriját is Pietro Ranzano munkásságából írta?
– Nem, a doktori értekezésemet még nem ebből írtam, de a téma részben kapcsolódik a korábbi kutatásaimhoz. A székely írás mellett a 15. századi, Mátyás-kori történetírással foglalkoztam a legtöbbet – ez a korszak a magyar historiográfiában különleges időszak. Ekkor jelent meg Budán, Andreas Hess nyomdájában az első nyomtatott magyar történeti mű, a Chronica Hungarorum. A Mátyás halála előtti, illetve utáni években három, az udvarhoz szorosan kötődő történetíró is foglalkozott a magyarok történetével. Közülük az első Thuróczy János volt, akinek a műve 1488-ban, egy éven belül két kiadást is megért; szerzője jegyző volt Mátyás udvarában, művének nyelvezete pedig még középkorias latin.
Annak érdekében viszont, hogy a humanista műveltségű – főként itáliai – elit számára jobban befogadható magyar történeti mű szülessen, két szerző is megbízást kapott az udvarban. Beatrix királyné bízta meg Pietro Ranzanót, hogy Thuróczy krónikája alapján humanista stílusban írja meg a magyarok történetét, ebből született az Epithoma rerum Hungaricarum (A magyarok történetének rövid foglalata); Mátyás király pedig Antonio Bonfininek adta ugyanezt a feladatot. Bonfini Decadese (Rerum Ungaricarum Decades, azaz: A magyar történelem tizedei – a szerk.) csak Mátyás halála után készült el, Ranzano magyar történetéhez hasonlóan nyomtatásban is csak a 16. században jelent meg.
– Bemutatná nekünk Pietro Ranzanót?
– Pietro Ranzano mire Magyarországra érkezett, már idős ember volt, 1426–27 körül született Palermóban. Az 1440-es évek végén lépett be a domonkos rendbe, és szép karriert futott be, részt vett a fontosabb rendi káptalanokon és tartományfőnök is lett.
Itáliai tanulmányai, utazásai és rendi működése során nagyon sok kapcsolatot alakított ki. Ezek egyrészt egyházi és tudományos-értelmiségi, humanista kapcsolatok voltak, másrészt az elittel, pápákkal és uralkodókkal is ismeretséget kötött. Ferrante d’Aragona nápolyi király fiának, Giovanni d’Aragonának lett a nevelője; a királyi család támogatásával kolduló rendi szerzetes létére püspökké választották. Ez azonban nem szakította meg a nápolyi udvarral való kapcsolatát, így Ferrante király bizalmasaként követ lett Mátyás király udvarában 1488-tól Mátyás haláláig. Mátyás utazó udvarával Magyarország több pontján, illetve Bécsben is megfordult, és kevesen tudják, de ő volt az a főpap, aki Mátyás temetésén a halotti beszédet mondta.
Tehát nagy tekintélyű főpap volt, de emellett diplomataként, tudósként és nevelőként is jelentős személyiség. Ha mint tudóst szeretnénk elhelyezni a térképen, akkor azt mondhatnánk, hogy a 15. század közepének, második felének dél-itáliai, vagyis nápolyi–szicíliai értelmiségi elitjéhez tartozott.
Meghatározó személyiség volt, emellett grafomán, sokoldalú szerző, aki számos műfajban alkotott: Palermo történetétől kezdve Ferrer Szent Vince életrajzán át halotti beszédekig, költeményekig, szentéletrajzokig sok mindent írt. Legnagyobb műve az Annales omnium temporum (Minden idők évkönyvei), amely hét vaskos kötetben maradt fent, és a világtörténelmet tárgyalja a világ teremtésétől egészen a 15. század közepéig. Valószínűleg tovább is folytatta volna, ha halála meg nem akadályozza ebben.
– Milyen források alapján dolgozott Ranzano? Milyen munkamódszer jellemző rá?
– Ő nagyon érdekes átmenetet jelent a középkori domonkos enciklopédista szerzők és a humanista történetírók között. Az Annales olyan hosszú ideig, több mint három évtizeden át íródott, hogy magán a művön is felismerhetők azok a hatások, amelyek Ranzanót a kurrens itáliai tudósok, illetve az akkor nyomtatásban megjelent antik szerzők műveit olvasva érték. Két nevet különösen fontos kiemelni: az egyik Strabón, akinek 1473-ben jelent meg nyomtatásban a földrajzi munkája, a másik Flavio Biondo, aki Itália földrajzi leírását készítette el. Mindkét munka nagy hatással volt Ranzanóra. Történetíróként pedig Beauvais-i Vince, Firenzei Szent Antal és más domonkos enciklopédisták mellett Livius Annalese is erősen hatott rá, vagyis antik minták is inspirálták.
Ami még különleges benne: nem az a fajta szobatudós volt, aki kritika nélkül átvette antik vagy középkori szerzők állításait. Egyrészt ő maga is sokat utazott Itálián és Európán belül, másrészt a tengerészektől, kereskedőktől, utazóktól és misszionáriusoktól hallott élménybeszámolókat beépítette műveibe. Ennek köszönhetően például részletes leírást ad Ciprusról, sőt Indiáról és Etiópiáról is.
– Itt talán elérkezünk az előadása címében olvasható, ritkán hallott chorográfia (ejtsd: korográfia – a szerk.) szóhoz.
– A khórosz kifejezés rokon alakjaival ’hely’-et, ’térség’-et jelent görögül, a graphia pedig ’leírás’; szó szerint tehát helyleírásként fordíthatnánk magyarra. Valójában ez egy olyan műfaj, amely egyesíti a földrajzi irodalmat, a történetírást és a tájleírást: egy adott régió, tájegység földrajzi és kulturális bemutatása. Nemcsak azt ismerteti, hogy egy régióban milyen hegyek, és azokban milyen nyersanyagok találhatók, hanem a városokat is, az azokban élő embereket, a népeket, szokásaikat és erkölcseiket is bemutatja. Tehát átfogó műfaj.
Főleg egy világtörténetnél – és az előadásom ezt a kérdést járta körül – szervező erő lehet az, hogy egy nép egy adott területet népesít be, és hogy egy területen koronként változó népek élhettek. És a történeti korszakokat meghatározza az, hogy egy nép honnan indult, milyen területeket hajtott az uralma alá, és ott milyen erőforrások álltak a rendelkezésére. Maga az előadás azokról a helyleírásokról szólt, amelyek ebben a 3500 fólió, tehát mintegy 7000 oldal terjedelmű munkában a történeti egységek elején szerepelnek.
Egyébként Ranzano magyar történeti munkája, az Epithoma fennmaradt egy, a corvinák közé szánt szépen díszített kötetben. Szövegét aztán később, amikor a követsége után hazatért Itáliába, beledolgozta az Annalesbe is. Ranzano magyar története tartalmazza a középkori Magyarország első földrajzi leírását.
– Mennyire tartják megbízhatónak azt, amit a korabeli Magyarországról írt?
– Nem járt be mindent személyesen; a Magyarországról alkotott képe nagyjából azt az ismeretanyagot tükrözi, amit az udvarban, beszélgetések során, illetve az ott hozzáférhető forrásokból összegyűjthetett. Az ország leírása például a vármegyék számát és azok bemutatását tekintve sem teljesen pontos, de nem is ez az igazi jelentősége: sokkal inkább az, hogy a király környezetében főurakkal beszélgetve milyen ismeretekre tehetett szert a 15. század végi Magyar Királyságról, mennyire ismerték ezek a főurak hazánk régióit, városait.
– Ez a munka megjelent magyarul is?
– Igen. Az Epithoma rerum Hungaricarum latin szövegének kritikai kiadását Kulcsár Péter készítette el 1977-ben, aki egyes részeit magyarra is átültette. 1985-ben A magyarok történetének rövid foglalata címmel a mű Blazovich László és S. Galántai Erzsébet fordításában a Bibliotheca Historica sorozatban magyarul is olvashatóvá vált. Ezt az ezredforduló környékén az Osiris újra kiadta millenniumi történeti sorozatában.
Ezzel szemben az Annales legnagyobbrészt azóta is kéziratban maradt; évszázadokon át a palermói domonkos kolostor könyvtárában őrizték, és nem lehetett hozzáférni. A 19. század második felében került a városi könyvtár állományába, és voltaképpen azóta kutatható.
– Valahol azt olvastam, hogy Pietro Ranzano összefügg a Corvinus névvel, mi is áll emögött?
– Ranzano már az Annales lapjain, jóval magyar követsége előtt, még a kormányzó életében megírta Hunyadi János történetét. Jóllehet sem Mátyás király, sem apja maga nem használta a Corvinus nevet, a király több korabeli olasz humanista szerzőnél is így szerepel. Hunyadi Jánosról szólva, akinek különféle neveit ismerte, Ranzano a Corvinus név magyarázatára is kitért, amit – miként arra Kulcsár Péter felhívta a figyelmet – a származási hely latin névalakján keresztül az ősi római Corvinus-nemzetséggel kapcsolt össze. Ezt – minthogy nincsen rá korábbi ismert példa – Kulcsár Ranzano invenciójának tartotta, vagyis Ranzano a Hunyadiak Corvinus-nemzetségtől való mitikus leszármazásának egyik legkorábbi forrása.
Egyébként a floridai konferencián a szekció-előadások egyik terme hagyományosan a Corvina nevet viseli – ez jó, otthonos érzéssel töltött el.
– Az affiliációjánál nem csak a Sapientia szerepel a konferencia programjában, hanem az MTA Könyvtár és Információs Központ (MTA KIK) is. Milyen szakmai kapcsolatban áll az intézménnyel?
– A Ranzanóval kapcsolatos kutatásokat egy, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal által támogatott posztdoktori kutatás keretében folytatom, ennek befogadó intézménye az MTA Könyvtár és Információs Központ, ahol Monok István főigazgató úr a pályázatomat és a munkámat is mindenben támogatta. Segítőkészségét nagyon nagyra tartom, akár a kéziratokhoz való hozzáférésről, akár szakmai dilemmák föloldásáról, akár konferenciarészvételek támogatásáról van szó. Nagyon hálás vagyok a Professzor úrnak.
– Kívülállóként elképesztően gazdagnak tűnik tematikailag ez a konferencia. Mondana pár szót a többi résztvevő kutatásairól? Milyen tendenciákat lát, mire irányul a kutatók figyelme napjainkban?
– Az igazság az, hogy aki a konferencia három napján végig ott volt – és nekem ebben a szerencsében volt részem –, az is csak töredékes képet kaphatott: az előadások párhuzamosan zajlottak négy teremben, tehát az embernek választania kellett: hová ül be, és miről mond le fájó szívvel.
Viszont a konferencia két napján is volt plenáris előadás. Az egyik előadó Matthew Sergi volt, a Torontói Egyetem kutatója, drámatörténész, aki a Shakespeare előtti londoni és London környéki színjátszás helyzetét tekintette át. Amit a legjobban vártam, az a konferencia utolsó napjának plenáris előadása volt, amelyet Maureen C. Miller, a Berkeley (Kaliforniai Egyetem) nyugalmazott professzora tartott: a középkori Città di Castello városában a püspök és a városi tanács között zajló, a közterek feletti autoritás birtoklásáért folytatott küzdelmet mutatta be.
– Találkozott olyan kollégával, akinek rokon a kutatási területe, és jó volt személyesen is beszélni vele?
– Igen, igen! Többen is voltak, akiknek a kutatási témája vagy problémavilága hasonlított az enyémhez, közülük a konferencia egyik főszervezőjét, Carrie Benešt, a New College of Florida történészprofesszorát emelném ki, aki Labelling the Globe: Toponymic Challenges of the 15th and 21st Centuries címmel tartott előadást.
Carrie Beneš a La Sfera Project egyik vezető kutatója: ez a projekt arra vállalkozik, hogy elkészítse Gregorio Dati firenzei kereskedő 15. századi verses értekezésének digitális kritikai kiadását. Ez nem kis feladat: a mű 160 kéziratban maradt fenn, ami nagyon magas szám, és az egyes illusztrátorok, illetve másolók félreértései is érdekes problémákat eredményeztek. Mivel a mű negyedik könyve útvonalszerűen vázolja a Földközi-tenger és a Fekete-tenger térségét, az ottani kikötőket, a helynevek mind a 15. századi másolókat és olvasókat, mind napjaink kutatóit kihívások elé állítják.
– Volt más magyar résztvevő, illetve magyar vonatkozású előadás?
– Én voltam az egyetlen magyar előadó, de Európából sem voltunk sokan. Ettől függetlenül nem voltunk híján magyar vonatkozású előadásoknak.
Az egyik ilyen Charles Hulin, a Southeastern University oktatójának előadása volt Liszt Dante-ihletésű darabjairól; egyébként a konferencia egyik ebédszünetében ezekből elő is adott többet a másik főszervezővel, McCarthy professzorral együtt megvalósított házi koncerten, utóbbi Bach-tételeket játszott egy saját építésű csembalón.
A másik, magyar szempontból különösen érdekes előadást Adam J. Davis, a Denison University tanára tartotta: Hidden and in Place: Performing Humility in the Vitae of Elizabeth of Hungary. Ez a „szent asszonyok spirituális élete” témájú blokkban hangzott el, és Árpád-házi Szent Erzsébet életrajzaiban az alázat kinyilvánításának megjelenési formáit vizsgálta. A magyar kutatás nemzetközi jelenlétét illetően itt Klaniczay Gábor és Falvay Dávid nevét emelném ki, mert az előadó erősen támaszkodott az ő munkáikra.
– Ezzel rá is térnék az utolsó kérdésre. Az egész konferencia, és az Ön témája is meglehetősen interdiszciplinárisnak tűnik. Hány területtel érintkezik az Ön kutatása, és ebből milyen nehézségek adódnak?
– Csupa nehézség adódik. Ranzano esetében eleve 15. századi neolatin szövegekről beszélünk, egyedül a Palermo történetéről írt művét ültette át a szicíliai népnyelvre, de alapvetően a humanisták által preferált neolatin nyelven alkotott.
Emellett, ahogy általában a reneszánsz történetírás és földrajz esetében, itt is szükség van az antik források és a középkori szerzők ismeretére ahhoz, hogy az ember valahogy elboldoguljon. Ranzano ugyanis mindenre támaszkodott, amire csak lehetett.
És ha már interdiszciplinaritás: maga a főműve is ötvözete a chorográfiának, a historiográfiának, az egyháztörténetnek, a szentéletrajzoknak, sőt az irodalomtörténetnek is.
Úgyhogy valószínűleg azon túl, hogy kéziratban maradt, és csak a 19. század óta hozzáférhető nyilvános könyvtárban, a terjedelmén túl ez a tematikai összetettség is gátja volt annak, hogy átfogó képünk legyen Ranzanóról.
Végül, de nem utolsósorban: az Annales nem könnyű szöveg, hiszen hatalmas terjedelme ellenére is befejezetlen, és javítások, kiegészítések, szerkesztések egész sorát viseli magán.
– Hány példányban maradt fenn maga az Annales?
– Egyetlenegy példánya ismert Palermóban. Ezen kéziraton négy másoló dolgozott, a szerkesztésnek és javításoknak is több rétege van jelen, köztük Ranzano autográf beavatkozásai, de kora újkori olvasók jegyzetei is megtalálhatók a kötetekben.
– És akkor ezek szerint digitalizálták, úgy tud vele dolgozni?
– Igen, anélkül szinte lehetetlen volna. De voltam kint személyesen is, és az eredeti kéziratot is tanulmányoztam.
– Mivel gyűlt meg leginkább a baja?
– A terjedelemmel. Még mindig nem értem a végére. Körülbelül hétezer oldalról beszélünk. Mutassak róla képet, hogy mekkorák ezek a kötetek?
– És mit is mondott, harminc évig írta?
– Igen, több, mint harminc évig. Az a kézirat, amely fennmaradt, valószínűleg néhány év alatt készült el, közvetlenül a halála előtt.
– Akkor harminc évig kell olvasnia.
– Annyi egészen biztos, hogy hosszú időre bőségesen kínál feladatot.
*
Az interjú a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal PD‑142392. számú pályázatának támogatásával készült.
Szöveg: Verestói N. Anna/Sapientia Főiskola
Fotó: Szabó Csaba