Segítséget adni, kapni, kérni, megtagadni címmel tartott előadást főiskolánk két oktatója: Somogyiné Petik Krisztina pszichológus, valamint Papp Miklós görögkatolikus pap, morálteológus Szabadegyetem sorozatunk legutóbbi alkalmán.

"A segítség a szeretethez tartozik – szögezte le Papp Miklós. A hívő ember megtapasztalja, hogy Isten sokféle módon segíti őt, például a családi életében, a betegségében, ezért hívő életének része kell legyen mások segítése is. A szeretet pedig nem más, mint a legnagyobb jót akarni a másik embernek, azt, hogy eljusson Istenhez, igaz ember legyen, üdvözüljön. Ezért valójában az imádságban, Istennel megbeszélve jutunk el arra a felismerésre, hogy a másiknak mi a legjobb (az értékek hierarchiájára való tekintettel). A segítés az Úr nélkül nem hatékony."

"Fontos megjegyeznünk, hogy megeshet, nem találjuk meg egyhamar a jó segítőt, keressünk bátran tovább, ne adjuk fel! – tette hozzá Somogyiné Petik Krisztina  pszichológus. A jó segítő ugyanis jótékony tükör, a témában tapasztalt, ügyünket higgadtan, megértően kezeli."

Az American Catholic Register nevű katolikus lapban jelent meg egy angol nyelvű cikk Baritz Laura nővérrel, főiskolánk oktatójával.  Szó esik benne többek közt a pápa magyarországi útjáról és a KETEG képzésünkről is.

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola oktatási és kutatási rektorhelyettese, a Fundamentális teológia tanszék vezetője pappá szentelése 25 éves évfordulója alkalmából szeretettel vár mindenkit közös ünneplésre. Az ezüstmise időpontja és helyszíne: május 14. vasárnap 8:30,  Pasaréti Ferences Templom (Budapest Pasaréti út 137.).

Részlet a ferencesek.hu oldalon megjelent interjúból:

"A teológia akkor válik nagyon unalmassá, hogyha nem az istenkereső kérdéseink felől közelítjük meg, hogyha nem a jó kérdésekért folytatott belső küzdelem felől közelítünk rá, hanem csupán korábbi válaszokat rendszerezünk, leltározunk. A jól működő teológia, az életrevaló teológia a Logosztól ered, így dialógusból fakad, amely párbeszédet például a kulturális környezet is provokálja, amiben benne élünk. A jól működő teológia a rácsodálkozás felől gondolkodik a hitről, és ezáltal segíti a hit érettebb kibontakozását; meg tudom fogalmazni, hogy miben hiszek, mik a motívumai annak, hogy számomra fontos a hit.

[…]

S talán a tanári identitásom, ahogy kérdezed, abból táplálkozik, hogy megjelent bennem az igény: ebből valamit szeretnék továbbadni. Nagy öröm az, amikor az ember a vele szemben ülő tanítványai szemében meglátja a fölcsillanó érdeklődést, hogy sikerült nekik megmutatni valamit, ami azután megérdemli a figyelmüket. Sokszor mintha a szekularizáció, a hit kortárs válsága egyszerűen abból fakadna, hogy unalmasnak találják a világot… Unalmasnak látja az az ember, akinek szórt figyelme van, és látótere egyetlen szeletében sem éri el a csodálkozás olyan módon, hogy aztán ez hasson a szívére, lelkére, a döntéseire. Ha a tanári identitásomról van szó, én ezt érzem küldetésemnek, hogy az istenkereséssel kapcsolatban egy-egy ponton átadjam a csodálkozás szenvedélyét a tanítványaimnak. Az egyházias teológia nem szól másról, minthogy az istenélmény közösségként ér el minket. Erről évszázadok óta próbálunk hol dadogva, hol közérthetőbben beszélni. Aki teológiát tanul, az ennek a tanúságtételnek a nyelvét próbálja elsajátítani, hogy azután ő maga is tudjon a saját vallási élményéről hitelesen szólni."